Szerintem mindannyian voltunk már úgy, hogy egy zenét, vagy akár bármilyen más műalkotást nagyon akartunk szeretni, de nem tudtuk. Hogy miért alakul ki ilyen szomorú viszonyunk egy-egy alkotással? Nos ennek több oka lehet, például szeretjük az előadót és nehezünkre esik beismerni, hogy legutóbbi alkotása, fellépése igencsak hagyott maga után némi hiányérzetet. Vagy az ember csupa jót hallott róla, esetleg messzemenően hozzáértő ismerősök rajonganak érte és úgy érzi, hogy szeretni illik az adott muzsikát. Meg is hallgatja többször, hátha rájön mitől vannak úgy oda a vájt fülű rajongók, de hiába. Ilyen volt nekem Diplo Florida című albuma, kedvenc zeneblogomon, a Chokorec-en hallottam róla, az úriember csinált közös dalt nagy kedvencemmel, Borgore-ral és az album ráadásul a legnapfényesebbik Államról kapta. Azonban sajnos hallgathatatlannak bizonyult a dolog, a kísérő képanyag pedig nagyjából nézhetetlennek. Úgy tűnik ez a tegyünk egymás mellé mindenféle hangot, vágjunk alá random képanyagot és nevezzük művészetnek tipikus esete, ami sajnos gyakori csapda a kísérleti műfajok világában. De persze lehet, hogy tévedek, úgyhogy hallgassátok, nézzetek!
ez az egész egyben
itt pedig egy az album jobb pillanataiból:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése