Van, hogy valami nagyon elcsépelt közhelynek tűnik, de valakinek mégis sikerül eredeti köntösbe bújtatnia. Nemrégiben amikor anyagot kerestem az SH Trendre, egy ilyen gyöngyszemre bukkantam. Mark Laita, amerikai fényképész napjaink heves politikai és társadalmi ellentétei közepette arra emlékeztetne minket, hogy azért mindannyian valahol egyek vagyunk. Igen-igen, ez így eléggé nyál, de ha megnézzük a képeket másképp fogunk vélekedni. A Created Equal című fotóalbumban különböző hátterű, etnikumú, vallású és foglalkozású emberek képei kerülnek egymás mellé, arra felhívva a nézőt, hogy a látszólagos ellentétben találja meg a lényegi párhuzamot. A cikkért klikk ide!
Aki (közelről) ismer tudja, hogy Lady Gagának néhány száma kifejezetten tetszik és azt is tudja, hogy tavaly Balaton Sound-on végigtomboltam David Guetta szettjét. Egyikre sem vagyok büszke, de hát ez van. Ugyanígy vagyok a következő dallal. Ja, és a klipben látható futurisztikus, nagyvárosi tájba egyszerűen szerelmes vagyok.
Na meg Gaslamp Killer. Bevallom soha nem voltam egy Sziget-fan, de az idén lesz miért kimenni. Persze leginkább azért mert "Blue star, shine your light. Down!"
Nem annyira szeretem a science fiction-eket, a horrorokat és az egyéb valóságtól elrugaszkodott műfajokat. Ennek legegyszerűbb oka, hogy az előbbi untat, az utóbbitól meg félek, de ha értelmiségit játszom, akkor azt szoktam mondani, hogy van az élet elég összetett, drámai és gyakran félelmetes, nincs szükség agyevő zombikra, gyilkos űrlényekre és láncfűrészt lengető mutánsokra. Azonban mostanában ráakadtam néhány nagyon elmés alkotásra ezen műfajokban. Engedjétek, hogy megosszak veletek néhányat.
Az első egy valóság showról szól, amiben ugyan egyszer sem hangzik el, hogy: „ennyi!” viszont halálra kínozzák benne a játékosokat. A szívás csak az, hogy aki egyszer megnézi az adást belekerül a játékba. David Cronenberg Videodrome-ját 1983-ban mutatták be, amikor már ugyan bizonyos formáiban jelen volt a reality television, de a műfaj igazából a 90-es években robbant be és nyerte el mostani formáját. Így mondhatni, hogy eléggé előremutatóan vészjósló a szürrealista science fiction/horrorként emlegetett film, bár nem ijesztőbb, mint a VV4 (ha...ha...ha).
A szolgálólány meséjét „feminista science fiction” kategóriába szokták sorolni és ez nagyjából fedi is a valóságot. Margaret Atwood regénye, amely alapján a film készült erős politikai állásfoglalásról tesz bizonyságot. A regény és a film egyaránt néhol fájdalmasan (szó szerint) élesen kritizálja társadalmunk nőkhöz való hozzáállását és előrevetíti, hová vezethet, ha a konzervatív, keresztény „értékrend” eldurvult formája beépül a politikába. (Hmmm...)
Az Equilibrium érdekes, látványos, ámde cseppet sem eredeti sci-fi/akció film a Salt ügynök forgatókönyvírójától. Maga a történet innen-onnan összeollózott disztopikus látomás (1984, a fent említett Szolgálólány meséje), viszont soha nem láttam még ilyen igényes gyilkolászós jeleneteket. (Bár hozzáteszem, nem vagyok túl tájékozott gyilkolászásból.) Ha másért nem, hát ezért érdemes megnézni.
Igaz, a címen kívül nincs az EP-nek sok köze az eredeti és általam olyan sokra tartott dalhoz, de a második trekk önmagában csodálatos. Lehet, hogy csak beleképzelem, de mintha hordozna valamit az eredeti Sade/Deftones (!:P) szám hangulatából. Az első trekk az EP-ről kissé unalmas, afféle édes-kedves monoton kis elektronikus dalocska. A harmadik pedig Astrud Gilberto Love for Sale című számának feldolgozás, ha nem tudnátok ő egy elismert jazz/bossa nova énekesnő. Ez szintén nagyon jól szól.
Itt meg is lehet hallgatni: http://soundcloud.com/carl-oh/sets/carl-oh-ordinary-no-love-ep/
Na meg van a srácnak heti műsora a Tilos Rádión, íme a mai mixe:http://longplay.hu/?p=352 Azok, akik kedvelik a jazzel kevert elektronikát és az egyéb nem tolakodó kísérleti témákat, szeretni fogják Carl Oh No Ordinary Love című kislemezét és a mai Tilos Rádiós mixét:)
Amint azt bizonyára tudjátok, pénteken megrendezésre kerül második szülinapi bulink. Annak érdekében, hogy zavartalanul ünnepelhessük újságunk fennállásának második évfordulóját, néhány szigorítást vezettünk be. Komoly face control-ra és dress code-ra tessék számítani! Srácoknak fehér izompóló/öltönynadrág, csajoknak fehér seggmutogató csőruci és felhívjuk a figyelmet, hogy minden vendégnek ildomos BMW-vel érkezni! Erre számítsatok:
Újabb feldolgozásokkal szeretnék nektek jó hétvégét kívánni. Ezúttal nem egy dal több verziója lesz, hanem egy zenekar zseniális átiratai. Ez a zenekar nem más, mint a Deftones. (Persze az eredetik is nagyon ütősek.) Most pedig megyek és pukkasztok egy sört!:)
Jöjjön egy film, amit nagyon vártam és nem is okozott csalódást. A Fekete Hattyút ma mutatták be a hazai mozikban, de én már kétszer is megnéztem:), de megnézném harmadszor is. De ezúttal nem fogok okoskodni, ha már egyszer footeres kollégám írt róla egy nagyon szupcsi kis kritikát:)
Tegnap elkezdtem nézni a Tideland-et, aki ismer tudja, hogy kicsi sznob lelkemhez általában közel állnak a bizarr, nyomasztó ámde művészkedő filmek. A film röviden arról szól, hogy egy kislány hogyan menekül egyre mélyebbre saját fantáziavilágába felelőtlen, narkós szülei és kegyetlen életkörülményei elől. A lány „legjobb barátai” barbie babafejek, amiket a testükről leszedve ujjbábként használ, kábé úgy, mint Salad Fingers.
Az, hogy valami zombiszerű animációs figura vetíti ki meghasadt elméjét testetlen babafejekre az még rendben van, sőt akár szórakoztató is lehet, de amikor egy hús-vér lánygyerek csinálja ugyanezt a képernyőn, hát nem is tudom, az már számomra is meglehetősen nyomasztó. (A többi szörnyen nyomasztó dolog mellett.) Így szerintem Terry Gilliam „költői horrorfilmként” aposztrofált alkotását kihagyom a hétvégi mozizásból.
Szerintem mindannyian voltunk már úgy, hogy egy zenét, vagy akár bármilyen más műalkotást nagyon akartunk szeretni, de nem tudtuk. Hogy miért alakul ki ilyen szomorú viszonyunk egy-egy alkotással? Nos ennek több oka lehet, például szeretjük az előadót és nehezünkre esik beismerni, hogy legutóbbi alkotása, fellépése igencsak hagyott maga után némi hiányérzetet. Vagy az ember csupa jót hallott róla, esetleg messzemenően hozzáértő ismerősök rajonganak érte és úgy érzi, hogy szeretni illik az adott muzsikát. Meg is hallgatja többször, hátha rájön mitől vannak úgy oda a vájt fülű rajongók, de hiába. Ilyen volt nekem Diplo Florida című albuma, kedvenc zeneblogomon, a Chokorec-en hallottam róla, az úriember csinált közös dalt nagy kedvencemmel, Borgore-ral és az album ráadásul a legnapfényesebbik Államról kapta. Azonban sajnos hallgathatatlannak bizonyult a dolog, a kísérő képanyag pedig nagyjából nézhetetlennek. Úgy tűnik ez a tegyünk egymás mellé mindenféle hangot, vágjunk alá random képanyagot és nevezzük művészetnek tipikus esete, ami sajnos gyakori csapda a kísérleti műfajok világában. De persze lehet, hogy tévedek, úgyhogy hallgassátok, nézzetek!
Andorka vagyok és ez itt a blogom. Itt olvashatod majd, ha akarod a teljesen szubjektív, abszolút hozzá nem értő és végképp sznob beszámolóimat/ajánlóimat/kritikáimat olyan zenékről/filmekről/könyvekről, amikről soha sem hallottál:)
Azért a „babaházam” mert ez az egyik kedvenc filmem (és a zene sem rossz):
